Egy csöppet lapos a hangulatom, nehezen viselem az állatkínzó szerepét, mivel nem tartom magam annak.
Két állatra vagyok specializálódva, ha mégis az vagyok, a kutyákra és a kakasokra. Emlékszem mamánál a hátsó udvarban volt egy hatalmas diófa, amire apa tett fel nekem egy hintát, azzal játszottam amikor mama és anya az udvar egy messzebb lévő csücskébe sétáltak, beszélgettek valamiről, én pedig egyedül maradtam társaságomban ezzel a bizonyos kakassal. Már előtte is féltem tőle, mert megvolt az a rossz szokása, hogy potenciális ellenfélnek tekintett bárkit magán kívül, és ha futva próbáltál menekülni, bizony üldözőbe vett, és jól elagyabugyált ha utolért. Mivel még az ötöt sem töltöttem be, várható volt, hogy egy ilyen életre halálra menő üldözésnél én voltam az alulmaradó fél. És azért volt életre halálra menő a dolog, mert bár egy életre szóló félelem érzést és sebeket kaptam tőle, neki nem kelt fel többet a nap, és azóta sem kel azoknak amelyek hasonló rendellenességgel kerülnek a baromfi udvarunkba. Nem mintha számítana, bár már diófa sincs, nem hogy hinta, bármikor ha hátra próbálok merészkedni, elővigyázatosan vagy viszek magammal valakit, aki nem fél, vagy lecsekkolom hol a kakas, és próbálom a kert egy másik pontjára csukni, de ha minden kötél szakad akkor csakis seprűnyéllel vagy igen, a puszta bátorságommal megyek, abban a reményben, hogy ha meg is támad, lesz időm jól fejbe rúgni, mert amelyik bánt, az megy a fazékba. Erre egyébként még nem volt szükség, mama mindig hamarabb felmérte egy egy kakas természetét, és a vadabbakat ha lehetett le is vágta. Hála érte :).
A kutyák más történet, mivel nekünk kicsi aranyos kutyánk volt, azt gondoltam a többi is ilyen, így szintén hatalmas trauma volt, hogy egy alkalommal mikor talán 6-7 évesen mentem hazafelé a balettórámról, már sötét volt, de csak 500 méterre laktam a sulitól, még sose esett előtte bántódásom. Lakott az utca suli felőli végén egy öreg bácsika, egy hatalmas fekete kutyával, a bácsika jött ki a kapun, de lassú volt, és a kutya kiszabadult. Az pedig a maga 30-40 kilójával mind belém csapódott, morogva harapdálva ahol csak ért. A téli kabátom nem is élte túl a támadást.
Illetve a kóbor kutyák, egy időben rendesen probléma volt ez a faluban, és ha rossz útvonalon mentem anyától apához, vagy apától anyához, és belebotlottam egybe, akkor az képes volt az úti célomig ugatva, teljes sebességgel végig üldözni. Ilyenkor hiába kiabáltam, hogy valaki mentsen meg, persze, hogy nem volt sehol senki, tekertem ahogy tudtam, és reménykedtem, hogy ha eldobom a biciklit és futok a kapuhoz, az a kapu nyitva lesz, vagy elég gyors leszek, hogy kibírjam nyitni, mielőtt megesz az a dög. egy idő után leszoktam a biciklizésről.
Szóval igen, a kutyák és a kakasok rajta vannak a listán, a félelem érzet ami elfog egy egy láttán, nos az pedig örök barátom maradt.
A többi fajtának pedig tényleg nem vagyok rajongója, mióta egy rakat macskámat megölték, vagy kilapulva találtam meg őket az úton, vagy kukacokkal lepve hátul, mert patkánymérget ettek, esetleg lenyelték a fogukat, nos valahogy nem. Erősebb a kép, hogy már megint egy újabb cipős dobozban eltemetett cicám sírjához ültethetek virágot. Egy-kettő még sírkövet is kapott. Dominóé maradt meg a legtovább, mivel azon a síron egy most már 1,5 méteres fácskát ültettem.
Maradok a növényeknél, az kevésbé fájdalmas.
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG){kind=link}