Van ez így

Az élet szar, állapították már meg oly sokan és bölcsen.
Nem vitatom már régen így érzem így is. Csak eddig mindig volt mibe kapaszkodni, mindig volt valami értelme hogy túl éljem, hogy tovább küzdjek. Voltak céljaim, terveim, ambícióim.
Most nincs célom, még az is kétséges, hogy az utolsó középiskolás évembe iskolába járjak, 70% van rá, hogy magántanuló legyek, mert az "apám" adósságai miatt, a fontossági sorrendben elég alul szerepel az én tanulmányom finanszírozása. Sajnálattal, és megvettésel érzek iránta, de nem tudott meglepni ezzel az egésszel, hónapokkal ezelőtt elmondtam neki a következményeket, természetesen az egésznek semmi értelme nem volt, mert nem csinált semmit, hiszen ki vagyok én hogy megmondjam mit csináljon.
Oké, semmibe vesz, naív kis senkinek tart, de ha a tanulmányi eredménnyeimmel kell kérkedni, hirtelen az ő csodás nagy lánya leszek, miközben 3 évesnek se tart agyilag.
Azt hiszem innen kezdődnek a problémák, mert ezekre a dolgokra nekem reagálni kéne, sírva kimenekülni a világból, hogy milyen szar nekem, de nem érzek semmit, nem érzem hogy szeretném vagy tisztelném, vagy egyáltalán az apámnak tartanám. Nekem ő csak egy ember, aki nem hogy megkönnyítené az életem, de folyamatos nehézségeket, akadályokat állít elém. Csak egy ember aki hozzám szól, mikor legszívesebben eltakarítanám az életemből, a hülye anyjával együtt, de sajnos erre legalább egy évet még várnom kell, nem mintha nem vártam volna már így is legalább 3 évet...
A környezetem számára a baj az hogy nincsenek érzéseim, önző vagyok, arrogáns, rút, számító dög. Ha valamit megteszek azért teszem mert nekem örömet okoz, vagy utólag a hasznomra lesz, mindent ez irányít, és nem is az emberektől félek, ha nem az érzelmektől. Azért mert idegenek számomra, és amit nem tudok hova tenni, attól azt hiszem félek.
De nem baj, mert mindez nem okoz problémát, ha mindenkit kitaszítok az életemből, a környezetemből, senkinek nem kell az érzéketlenségem miatt szenvednie, idővel majd csak én leszek magam számára.
Ha belegondolok mindig is remete életet éltem, régen is most is, és a jövőben is. A falam szépen lassan a börtönöm lesz, de én örömmel leszek a rabja, egyedül, magányosan.
Mikor el jutok odáig az időben, lesz egy minden embertől messze lévő házam, egy tanya szerűség, és lesz hogy napokig, míg nem kell boltba mennem, csak maggal fogok tudni beszélni, egy ideig csak magamban, majd hangosan, és a végeredmény az lesz, hogy becsavarodom. Bevallom szeretnék már most abban a kis házban élni mindenkitől távol. De egyenlőre várnom kell....
Elgondolkoztam azon is, hogy nem jelentéktelen emberszerűségként, minek is rontom itt a levegőt az élők sorában, de aztán rájöttem, nem fogom eldobni magamtól kis házam fantáziaképét. Ez fog éltetni, ez fog segíteni abban hogy tanuljak valamennyit, nem fogok annyit mint eddig, tehát mostantól kezdve semmit nem fogok. Lesz ami lesz. Kit érdekel, nekem nem fontos, így az eggész értelmetlen lenne.
Egyébként sem fogok szüzen meghalni, ezt nem adom meg a sorsnak, ennyi jár nekem. Valószínűleg ha egyszer leteszem az érettségit, elmenekülök "itthonról", és mivel már ennivalóra sem lesz pénzem, eladom a testem, hátha lesz rá egy szerencsétlen idióta, aki fizet bizonyos szolgáltatásokért, és utána odáig fog romolni a helyzetem, hogy állandóan erre fogok szorulni, aztán inni fogok, drogozni, elkapok valami jó kis nemibetegséget, vagy valaki teherbe ejt, és utána tényleg rövidesen meghalok, elkeseredett senki leszek, akinek még egy egyszerűházat sem sikerült megszereznie.
Valósszínűleg, a hülye nagyanyám még akkor is élni fog, és öröm ujjongásba fog törni mikor megtudja hogy tesóm azonosított engem, és meghaltam, a temetésemre 10 embernél kevesebb megy el, már ha el megy valaki, és utána gyorsan elfelejtenek, mint egy hatalmas baklövést.
Most hogy ezt így végig gondoltam, ismételten nem érzek semmit, én nem félek a haláltól, mikor az ember annyira kiüti magát a sok alkoholtol, hogy semmit nem tud magáról, és szinte detoxban lenne a helye, egy békés melegnek tűnő koromfekete helyen van. Ez a hely, békés csöndes, barátságos, és mikor az ember magához tér, sírhatnékja van, hogy nem nem halt meg, csak kiütötte magát. Szóval ha miután végre meghaltam is ilyen helyre kerülök, azt hiszem sokkal boldogabb leszek, mint életemben bármikor voltam.
Ilyenkor sajnálom, hogy a pestisre, és egyéb nagy járványokra már nincs esélyem, de nem baj, én várok. Szerencsére senki se él örökké :D!