Ezeket 3 éve írogattam, nem jók, de az enyémek, és szeretném megőrizni magamnak, mikor már a füzet elveszik, az emlék elhalványul, akkor is tudjam, hogy itt megtalálom...
Egy halk patak szavát hallom kinn
a réten, de nem értem mit suttog.
Hallom, de nem értem, csak oda gondolom
amit hallani szeretnék vélek helyette.
Elárulom néked, mit képzelek heylébe,
bevallom a te nevedet: szerelmem.
Hallom ahogy csengi-búgja
neved minden betűjét, hangját.
S érzem szívem dobogását, lelked
minden rezdülését.
S hirtelen érzem ott vagy mögöttem,
vigyázol rám, s megvédsz mindentől,
mindentől amitől félek.
Odakinn szakad a hó.
Csak a hóval ellentétben, a szerelem maradandóbb.
Hiába jön sok szoknya pecér,
számomra csak te vagy ellenfél.
Mert a te szívedet megkapni nehéz,
míg te az enyémet elraboltad rég.
Tudom, hogy sanszom már nincs és nem is lesz,
de az érzelmeket elfelejteni nem lehet.
Kezedben a döntés: vagy szeretsz;
vagy nem szeretsz...
Ó drága ........, kedves mátkám.
Vajon miért hagytam, hogy megzavarj?!
Magas sem tudom, talán mert vak voltam.
Vak, és szerelmedre éhes, csókodra szomjas.
Vagy mert nem láttam benned mást,
Csak egy szerető társat, nem tudom.
De te csak a szívemet akartad!
Hogy megfoghasd és kiszakíthasd!
S hogy helyébe csak fájdalmat, keserű fájdalmat hagyj...
Vagy már azt sem akartad?!
Akkor miért hagytál szívem helyén egy tátongó lyukat,
Kiszakítva testemből így azt, ami nekem a legfontosabb.
De most már késő,
Mert már tiéd a szívem.
No comments:
Post a Comment