Szerteszéjjel

Tűréshatár, én igencsak elértem a sajátomat....
Természetesen félek, átadni az irányítást, ráadásul önként, nekem elég nagy lépés ez az ismeretlenbe.
De az ismerttel nem vagyok kibékülve, és a körülmények sem igazán támogatják az én lassú, mindent figyelembe vevő félénk hozzáállásomat. Nem tudok nem mosolyogva arra gondolni, hogy megőrjít, nem tudom hogyan képes rá, de képes, és nagyon alaposan csinálja.
Túl erős, túl intenzív az egész, igazi full frontos támadás, khmm, sikeres támadás. Szóval megpróbálok átlépni a készséges darab fa kategóriába, lehetőleg nem aggodalmaskodni, és csak megélni a jelent, persze ez nem lesz olyan könnyű, mint most leírni, de mindig előbbre visz ha már meghoztam a döntést, mintha csak vacillálok a lehetőségek között.
Az az őszinte meglátásom, hogy fogalmam sincs mit csinálok, elég zűrösen sikerült idáig is eljutni, gondolom így lesz ez a továbbiakban is, de mégis más, mégis, tudom szentimentális és fellengzős, de egyszerűen csak több. Mivel kettő mindig több, mint egy.
Szóval 10 nap. Eredetileg még lenne plusz 14, de minek, így nem tennék eleget a jelen megélős dolognak, a mai nap épp olyan jó, mint egy másik. De addig is halálra fogom magam izgulni.
Az a meglátásom, hogy részben félreértettük egymást, de majd megpróbálom tisztázni amennyire csak tudom.
Fura élmény ez, kihagyva a szokásos lépéseket, pont ezért valahogy lehengerlőbb is, mint egy természeti katasztrófa, nem lehet megállítani, nem lehet előre jelezni, csak utólag lehet a károkat enyhíteni, ha már levonult a vihar. Pont ezért nem tudhatom mikor fordulnak ellenem az érzéseim, mikor kinél is van az irányítás, és mikor járok a helyes illetve mikor a szakadék felé vezető úton.De néha nem is kell tudnom :D.