Először is, Kedves Viki, borzalmasan szükségem lenne rád, és némi borozós beszélgetésre, vagy nekem vodka narancsos bulizásra, te maradhatsz a sörnél ha szeretnél. Legszívesebben elrabolnálak pár napra, de az elég önző és kivitelezhetetlen tett lenne most tőlem. Egy kicsit már belefáradtam az állandó zsákutcákba, mert bármilyen irányba is indulok, csak azokat találok. Szóval mondhatni sikeres vagyok, úgy érzem elértem a tűréshatárom, és mégis tovább megyek, mert miért ne, és mégis miért álljak le? Nincs értelme, nincs vége, nincs semmi és senki. Tudom, hogy ha hazamegyek vagy visznek egyszer még több büntetés vár rám, de én tudom ezt önhatalmúlag is csinálni, én már 9 hónapja büntetem magam. Sokat tanultam arról hogyan tudom magam annál is kevesebbnek érezni magam,mint bármikor előtte, hogyan degradálom magam vissza gyerekké, hogyan veszítem el a döntési jogomat, az önállóságomat, az értelmét a reggeli felkelésnek, hogyan szegem meg szándékosan a magamnak tett ígéreteimet, hogyan távolodhatok el mindenkitől, a valóságtól, hogyan tudok végig csinálni egy napot anélkül, hogy abban bármi valódi vagy igaz legyen, hogyan veszik át a hatalmat a hazugságok az "emberi kapcsolataimban", hogy ne keverjem össze kinek miről, miért kell hazudnom, vagy miért könnyebb hazudni, és hogyan tudok olyan döntéseket hozni, amikről előre tudom, hogy borzalmasan fájni fog, de valójában pont azért teszem, mert már csak erre van szükségem, hogy fájjon, amíg még bírom.
Megbánás. Sok mindent bánok, sok mindenért kellene bocsánatot kérnem, de nem látom értelmét, miért segítene, ha csak úgy közölném, hogy igaz, 10 éve volt, vagy 1 éve, nagyon sajnálom, kérlek bocsáss meg. Egyrészt nem akarnám, hogy megbocsásson, csak a magam megnyugtatására szeretném velük közölni, elég sokáig tartott de beláttam, hogy igazságtalan voltam, hogy az én hibám volt, és természetesen többet nem fog előfordulni, ami már akkor is hazugság lenne. De azt gondolom jobb nekik így, jobb a jelenlétem nélkül, jobb, hogy ismét emlékeztetnem kellene őket az akkor történtekre.
Szóval, ígéret megszegés. 10 éve nagyjából 3 fontosabb ígéretet tettem magamnak, amiből most már "büszkén" kijelenthetem mindet sikerült megszegnem. Az utolsó kettőt nagyjából egyszerre, hónapokig voltam úgy vele, hogy nem tehetem, nem akarom elveszíteni azt az alapot amire később fontosabb dolgokat építettem, de tudod mit, túl sok volt, egyszerűen csak elindultam a lejtőn, mikor már, és most, hogy elhagytam az utolsó pontot is amikor még volt esélyem visszafordulni, már nem számított. Azért mert előre el volt tervezve, azért mert tudtam és átgondoltam mit teszek, nem volt könnyebb, talán mert így nincs kifogás, nincs kire hárítani a dolgot, csak én vagyok, és csak az én hibám, de egyben csak az én fájdalmam is, és csakis magamnak köszönhetem, függetlenül attól, hogy segítségre azért szükségem volt, de az jött magától, nem volt nagy megerőltetés beszervezni egy szerencsétlent hozzá, mondhatni rohadt könnyű volt kihasználni, hogy ki akart használni. Csak amíg én megkaptam amit akartam, addig szegényke nem, de az a végkifejlet nem illett a terveimbe. Az utána következő pár óra, nap volt a jutalmam érte, csak most már múlik, így újabb erőfeszítéseket kell tennem, hogy visszakerüljek abba az állapotba. Sajnos egyenlőre gyáva vagyok megtenni, de erre nem várhatok hónapokat, mint az előzőre, csak meg kell találnom a kellő motivációt....
No comments:
Post a Comment