Papír szív

Valami olyasmivel akartam kezdeni, hogy jaj de mennyire szar már megint a helyzet, de időközben megvigasztalódtam. Hogy ez minek köszönhető, egy könyvnek. Épp letöltögettem párat, a kedvenc oldalamról, amikor már épp kilépve, megtaláltam a tökéleteset. A neve Szakítópróba, Cora Carmack-tól. Csak amit a fülszövegen olvastam annyi az összes infóm arról a könyvről, de máris elvarázsolt. Épp ezért fogom e lehető legtovább halogatni, mert annyira jó kis csemegének mutatkozik.
Hihetetlen, de apánál vagyok, a héten igyekezett mindenféle közvetett cselekedetekkel bizonygatni, hogy szerinte már eltelt annyi idő ami után eljátszhatjuk a mi sem történt paródiát. Hát ma én is úgy keltem, hogy legyen. Elakartam kicsit szabadulni anyától, ahol belekerültem az állandó körforgásba, miszerint igyekszem követni azokat a parancsokat amiket anya kiad. Nem azért mert nem követek jól parancsokat, de már unom, hogy természetesnek veszik. Néha kicsit magammal is kell foglalkoznom, különben elveszítem a kontrollt. Tehát éljen a netezés. Ha bárki kérdezte volna, az indok egy fontos és halaszthatatlan blog bejegyzés lett volna, és végül úgy döntöttem, meg is valósítom.
Az borított ki, hogy megérkezett az útlevelem. Szinte egy héttel hamarabb, mint ígérték, és nem szeretem amikor csalódnom kell egy ígéretben, mert néha túl sok minden függ attól, hogy betartsák. Persze ezeket a helyzeteket igyekszem elkerülni, mert utálok mások szavától függni, hiszen valahol a lelkem mélyén tudom, hogy nem tartják majd be. És amikor kiderül, hogy igazam volt, akkor mégis megsértődöm, hogy megtörtént. Hála a hivatalnak 7 nappal szegényebb lettem, amit már nem lehet visszacsinálni, elveszett és nem visszahozható. A kárt pedig senki nem fogja nekem megtéríteni. És idő kell amíg túl jutok rajta.
Hülye Forma-1. Alonso szegény elég gyenge az autója, és csak a 10. lett, és amikor néztem, persze zenével a fülemben, mert a magyar komcsik hátborzongatóan elrontják az élvezeti értékét, az a kedves kis gondolatom támadt, hogy Alonso mellett még a 200 km/h sebességet is nyugodtan tűrném, mert annyira bízom benne, mint senki másban akit viszont még ismerek is. Felé a tipikus idegen bizalmam van, ami elég erős ahhoz, hogy már 7 éve kitartson, őszintén szólva a szüleimet is beleértve, nem tudom van e olyan ember aki felé ennyire hosszú időn keresztül képes voltam bizalmat sugározni. Még szerencse, hogy ő a biztos pontom, aki a víz felett tart akkor is, amikor már szívem szerint én magam nyomnám a fejem a víz alá. Csak végre nyugtom lenne.
A rossz kedvem, most kevésbé erős, ez a könyv, és Alonso látványa, némi szex aláfestő zenével hatásos kedvcsinálónak bizonyult.
Tegnap gonosz voltam, a húgom elkérte volna a fényképezőmet, én pedig egyszerűen csak nemet mondtam, mert tulajdonosi jogkörrel ehhez volt kedvem. Haragszom rá, hogy amikor legutóbb odaadtam, csak úgy tovább passzolta apának, és egyikőjük sem tájékoztatott erről, csak a végén, amikor végre vissza akartam kapni.
Felsoroltam magamnak jó pár teendőt, de még az se biztos, hogy egyet végre tudok hajtani, nem hogy mindet. A zene segít, ahogy a legutóbbi könyvben is olvastam, segít a lényegre koncentrálni, vagy a semmire, és, hogy legalább a fejemben egyedül lehetek, ha máshol nem is.  És némi 50 árnyalatos beütésként, belegondolni, hogy melyik tetszik annyira, hogy szeretném, ha megdugnának rá. Van pár kedvenc.
NFL fronton is szomorú vagyok, A Pats volt TE-jét "siratom". Álom melója volt, álom élettel, és mégis tönkre vágta, amennyire csak tudta, és ha bebizonyosodik, hogy gyilkolt, élete végéig börtönben csücsülhet. Szerencsétlen idióta. Mindig mérlegelni kell egy ilyen cselekedet előtt, megéri e, ha a legrosszabb forgatókönyvvel számol. Szerintem a börtön büntetés nem olyan opció, ami miatt megéri, ilyesmit művelni.
Így hihetetlennek találom, hogy nem talált semmi olyat az életében, ami miatt megérte volna uralkodnia magán, hogy ne csessze szét, az addigi élete munkájának gyümölcsét, és ne dobja el a jövőjét.
Ha hazamegyek szerintem életbe lép, a ne szólj hozzám, nem fáj fejed metódus, bevackolom magam a szobámba, és úgy teszek, mint ha én lennék az egyetlen élő ember a faluban, vagy legalábbis a házban.
Itt van Marcsi, és ha a húgomnál vendég van, akkor átváltozik, mint egy kikapcsolhatatlan csacsogó gép.
Én már a némasági korszakra gyúrok, ha nem lesz kihez szólni magyarul, akkor biztosan nagyon nagyon keveset fogok beszélni, és beérem a csak magammal folytatok diskurzust állapottal. Azt tervezem, hogy ha az idő néha engedi, keresek valami  közeli parkot, és rajzolgatni fogok. És megvilágosodtam, hogy ezt a rajzéhséget ne a növényekre, hanem az emberekre vetítsem ki. Nem tudom mennyire lesz nehéz, azon kívül, hogy nagyon, de meg akarom próbálni. Vissza akarok kerülni, abba a tavaly februári állapotba, amikor olyan sok mindennel meg voltam elégedve, amikor úgy 90%-ban teljesnek és épnek éreztem magam.
Várok egy levelet, ami végre segít tisztábban látni, de nem akar megérkezni. Jelenleg csak fenyeget, hogy létezik, és bizonytalanságban tart, türelmet kíván. Lehet, hogy fura, de a gondolat, hogy valaki meg akar ismerni, megijeszt. Mert magamra nézek, és látom amit ő látna, majd magamba nézek, és látom, amit nem láthat. Olyan dolgokat, amiket jobb elrejteni, és keresem amiket érdemes lenne megmutatni, és nem találok, nem látok semmi ilyesmit. Szóval megijeszt, hogy megakar ismerni, miközben nekem nincs mit mondanom, nincs mit mutatnom, és nincs mit adnom.