Csak a szokásos..

Ha nincs net a környéken, valahogy mindig túl sokat gondolkodok. Persze olyan dolgokon is, amiken annyira nem szeretnék.
Ott vannak egyszer a titkok, mindig átgondolni, kivel mit és mikor osszak meg. Pro és kontra. Mert ha túl korán avatom be őket, azt biztos megbánom, és akkor már nem csak én hanem ők is segítenek az egészet túlkomplikálni. Pedig én az egyszerű dolgok híve vagyok. És minden ami bonyolult, csak zavaró tényező.
De az is szerepet játszik, hogy önző vagyok, és inkább megtartanám magamnak, miért kell mindenről mindenkinek tudnia. Tudom, hogy nálam ez kicsit kóros, azért van, mert rengeteg a rokonom. És azok pletykálnak, túl kíváncsiak, és megsértődnek, ha finoman közlöd velük, rohadtul nem az ő dolguk, mi van az életeddel. Talán ezért kerülöm őket, és az évente megrendezett unokatesó találkozóra se járok el. Mivel őket nem tudom megválogatni, mint a nemlétező barátaimat, hát tudomást se veszek róluk. Más megoldás amiért ne járna életfogytig tartó börtönbüntetés nincs. Pedig akkor még nem is panaszkodtam az idegesítő szomszédok miatt.
A valóságról nincs sok mesélni valóm, a húgom felnőtt, erre akkor jöttem rá, amikor nemrég volt a 17. szülinapja, de, hogy ennyire szeszélyes, lányos, hisztis picsa lett, nos erről ennyire konkrétan nem volt tudomásom, csak mióta itthon vagyok. Sokszor jutottam már arra a pontra, hogy egyes pasik némi szexért, és a csaj külső kinézetéért, mennyi mindent képes lenyelni. A vihogás, a panaszkodás, a nyávogás, a -IQ, mind ide sorolható. Műköröm, fodrász hetente, szolárium, póthaj, meg fogalmam sincs mi még, de nekik ez kell, és ettől boldogok. Ez már annyira borzasztó, hogy egyenesen csodálom őket, a kitartásukat, mert én 2 perc után bekattannék, ha mindezt el kéne viselnem. Csak az a szomorú, hogy a húgom is ide tart. Mindig figyelni kell rá, csacsog, de vég nélkül, és az értelme is a nullához közelít, de csak mondja és mondja, és jaj nekem, ha hallgatnom kell, főleg ha még azt is mímelnem, hogy követem is amit kiejt a száján. Hisztis, szeszélyes, neki szar az élete, nincs semmije, és ebbe beleőrül. A gépét teszem hozzá tönkretette, mert nem képes vigyázni rá, a telefonját szintén, de neki máris másik kéne, pedig olyan mint egy 2 éves, tör zúz maga körül. Azt hittem, milyen rossz érzés lesz, hogy kevés időt tölthetek vele a nyáron, de most alig várom, hogy vége legyen, vagy menjen el, mint a héten, mert az a csend és nyugalom amit hátrahagy, megér annyi pénzt, amennyibe az kerül, hogy nincs itthon.
Régi ismerősként üdvözlöm az érzést, miszerint mennyire nem illek ide. Nem érzem magam idevalónak, és a közös téma hiánya is lehangoló. Ha mint egy filmnél, visszatekernénk egy évvel korábbra, mindent hasonló állapotokban találnánk, jó én épp nem lennék még itthon egy hónapig, de a problémák, a beszédtémák nem lennének másak. És nekem mondják rendszeresen, hogy fura vagyok.
Értem én, hogy azért van, mert épp foglalkoztat a téma, de szinte mindenütt felbukkannak a repülők, és nem hagyják, hogy elfojtsam a dolgot. Ez elég szélsőséges nézet, de azt hiszem, csak akkor leszek képes nyugodtan végigülni a repülést, ha közben mindvégig tudatában leszek annak a megnyugtató ténynek, hogy képes vagyok bevállalni, hogy lezuhanhatok. Majd csak akkor tudom élesben tesztelni persze, de már az elejétől kezdve úgy gondolom, hogy ez is belefér. Tényleg nem riaszt el az ilyesmi. Az volt az első gondolatom, amikor megkaptam a lehetőséget, hogy na itt egy éjszaka, gondoljunk azokra a negatív forgatókönyvekre, amik elriasztanának, ami miatt, képes lennék nemet mondani. És azt a szomorú, de nekem legalább egyszerű tényt találtam, hogy ennél csak jobb lehet. És ha mégis rosszabb, akkor is jobb, mert másik országban történik. Ráadásul egy szigeten, na jó nem is ez tetszik benne, hanem mert utazás. Azt hiszem ez a varázsszó, mehetek, és megyek is, mert imádok utazni, minél hosszabb az út, minél nagyobb a megtett távolság annál boldogabb vagyok. És persze minél később kell visszajönni. Ez valószínűleg időtartamban nem dönt rekordot, mert 17 hét a legtöbb távol töltött időm, de távolságban simán aranyérmes. Persze jó lenne, ha időtartamban is rekord lehetne, de realista, akarom mondani pesszimista énem,  minimálisan igyekszik a földön tartani, és arra felhívni a figyelmem, hogy örüljek annak ami van, és foglalkozzam ezzel. Tehát a nemet mondok oldalon nem volt semmi, mert nekem ez a helyzet normális, még ha szokatlan is.
Viszont mint szinte mindig, ott motoszkál a fejemben, hogy CSALÓDÁST fogok okozni. Nem vagyok szép, vékony, aranyos, kedves, elég beszédes, elég érdekes, nem tudom, valamiben biztos, hogy hiányt szenvedek, amit  majd hiányolnak belőlem. Nem teszek persze semmit, mert ez tény, csak ilyenkor jön a lemondó sóhaj, hogy jól van, hozom a formám.
A horoszkópos rész is, telitalálat, a gordiuszi csomóm. Egyrészt boldog vagyok, hogy jó, ez szinte az amit én is választottam volna, ha lehetett volna, akkor talán is ezt kérem, és mégis, a tapasztalatra hagyatkozva, átvitt értelemben meg vannak számolva a napjaim, mert el fogok veszni.  De jó is lesz nekem :D.

Ui: Szerintem ilyen hanggal, legalábbis hangoskönyvolvasónak, vagy kommentátornak kellett volna menni. Mivel én mindig hang alapján választok kedvenc komcsit, ő simán benne lenne a top 10-be. A top 5-be már nem, mert annyira nem jó, de azért nem rossz hallgatni.