Idővonal

Ha őszinte akarok lenni, azért nem vagyok képes másokkal törődni, mert minden időmet, erőmet, csakis magamnak akarom. Önmagamnak nálam senki se fontosabb, de olyan szinten, hogy még az úgy csinálni, mintha is felőröl, mert miért?, én nem így működöm. Persze van egy titkos rész, ami elrejtve, időnként önmagam elől is, azért mégis csak létezik, várakozik, valakire, aki kiérdemli, aki magának követeli.
Gyakran elfelejtem, hogy mások megfigyelése, megértése helyett, a magam boldogságára kellene koncentrálnom, mi a hiba?, nem hiszem, hogy meglelem, főleg nem egy másik személy által. Látom, és értem, hogy mi lehetne ha hagynám, de megéri?, megéri ha tudod, hogy az egészet álcának, a magányod elfedésének használod?, beéred valami kevesebbel, mert megakarsz felelni valami idióta elvárásnak, elakarod hitetni magaddal, hogy jó lesz, erre van szükséged. Persze nem örökre, csak egy időre, egy időre amíg elhiszed, hogy így is lehet.
Azért a jó hír az, hogy csak a saját szabályaim szerint vagyok képes működni, létezni, ez pedig a legtöbbször nélkülözi a kompromisszumot. Tudod, vissza az elejére, megérdemlem, hogy a teljes fullos szolgáltatást kapjam, hiánytalanul. Szóval úgy döntöttem nem hagyom magam eltéríteni, és ha ehhez nekem kell lépéseket tennem, akkor megteszem, lehet nem rögtön, mert egy kibaszott gyáva idióta vagyok, de végig akarom csinálni, le akarom tesztelni, eltüntetni a zaklató kérdéseket, és megtalálni a választ, még ha az nem is az lesz amit remélek. Minek a feltételes mód, nem az lesz. Kivételt teszek a szabály alól, leszámolok az önámítással, de csak ebben a kis esetben, a többi kell, különben minden szürke lesz, és elfelejtem milyenek a színek, a színek, amelyek éltetnek.